“Kíméljük meg a jövőt mindennemű gyűlölettől!”

A Magyar Országgyűlés 2012-ben nyilvánította a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapját hivatalos emléknappá, kifejezve ezzel a német nemzetiséget ért meghurcolás igazságtalanságát. A központi megemlékezést 2022. január 19-én tartották Bonyhádon.

Az eseményen számos magas rangú egyházi és világi méltóság, a német nemzetiség magas rangú képviselői, Tolna megye német nemzetiségi önkormányzatainak képviselői, Bonyhád német kultúregyesületei, valamint a történelmi eseményeket elszenvedő személyek és leszármazottaik vettek részt. A rendezvényen a helyi Kränzlein Néptánc Egyesület tagjai népviseletben jelentek meg, ezzel emelve a rendezvény fényét. A helyi katolikus templomban német nyelvű ünnepi ökumenikus istentiszteletet celebrált Balog Zoltán református püspök, Felföldi László, a Pécsi Egyházmegye megyéspüspöke, Kondor Péter, a Déli Evangélikus Egyház püspöke és Wigand István bonyhádi plébános. A szentmisén a bonyhádi Rónai Józsefné Német Nemzetiségi Kórus működött közre.

Filóné Ferencz Ibolya, Bonyhád polgármestere beszédében hangsúlyozta, megtisztelőnek tartja és örül annak, hogy idén a völgységi város adhatott otthont az emléknap alkalmából szervezett központi megemlékezésnek.

– Az elhurcolt svábok a ma emberének is példát mutatnak. Példát mutatnak kitartásból, küzdeni akarásból, emberségből és hazaszeretetből. Ők a magyar himnuszt énekelték még akkor is, amikor azt sem tudták, hogy a vagonok hová tartanak velünk. A mi kötelességünk megőrizni emlékünket és méltó módon ápolni azt. Ezt tesszük ma is, amikor fejet hajtunk az elhurcoltak és elűzöttek előtt tisztelegve – mondta a városvezető.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! Áldás, békesség! Erős vár a mi Istenünk. Azért is köszöntöm így a közösséget, mert a hit volt az, ami megtartotta emberségben, életben, közösségben azokat az embereket, akiket elüldöztek Bonyhádról és szerte Közép- és Kelet-Európából – kezdte megemlékező beszédét Soltész Miklós. A Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára egy, az elhurcolással járó megpróbáltatásokat megélt bonyhádi asszony – annak idején kislány – visszaemlékezésein keresztül fogalmazta meg gondolatait.

– Ez a kislány édesapját, édesanyját, nagynénjét veszítette el. Kényszersorozás a hadseregben, „málenkij robot” a Szovjetunióban – 1865 bonyhádi nemzettársa járt hasonlóan. 1946. június 1-től a már visszatért édesapjával együtt Németországba üldözték 3125 bonyhádi nemzettársával együtt. Bár befogadták, szerették őket, évtizedekig mégis hangtalan és idegen volt. Ugyanilyen történetet, ugyanilyen tragédiát elmondhatna több mint 3000 bonyhádi, több mint 13 ezer völgységi és több mint 200 ezer magyarországi német, de ugyanígy hasonló sorsokról beszélhetne közel 13 millió kelet- és közép-európai német nemzetiségű – emelte ki az államtitkár, majd arról szólt, hogy az elhurcoltak és elüldözöttek hiánya most is érződik. Elmondta azt is, azért kell emlékeznünk, hogy ilyen pusztítás soha többé ne fordulhasson elő ebben a térségben, de lehetőség szerint az egész világon.

– “Hűség Istenhez, hűség a magyar hazához, hűség a népiséghez” – az elűzött németek egy csoportjának jelmondatával köszöntötte a megemlékezésen megjelenteket Potápi Árpád János, a térség országgyűlési képviselője: – Ez a jelmondat annyira fontos értékeket sorakoztat fel, hogy 2003 óta a város címerében is megjelenik. Ezzel a döntéssel is kifejeztük, hogy büszkén őrizzük a bonyhádi németek emlékét. Ahhoz, hogy jól értsük a jelmondat megrendítő voltát, szükséges az, hogy értsük a magyarországi németek történetét is. A németek válogatás nélküli elűzése fájdalmas és igazságtalan döntés volt, különösen Bonyhádon, a “Hűséggel a hazához”-mozgalom bölcsőjében. Engedjék meg, hogy idetelepített székelyek unokájaként megköszönjem az ismeretlen, elűzött német családnak a házat, ahol felnőttem, az elűzött németeknek a templomot és az iskolát, ahol engem is neveltek és megköszönöm a hazát, amelyet örökül hagytak nekünk.

– „Halk, békítő hangon ünnepelünk, emlékezünk apák és fiúk, bántalmazott gyermekek sorsára, akik akkoriban voltunk, kíméljük meg a jövőt mindennemű gyűlölettől” – írja Koch Valéria az “Emlékiratok az elűzetésről” című versében, amelyet a kitelepítés 50. évfordulójára írt és ami a pécsi Lenau Ház falán is helyet kapott emlékeztetőül az utókornak. Szeretném, ha a mai megemlékezést is ennek szellemében tartanánk – emelte ki beszédében Englenderné Hock Ibolya.

A Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke utalt az elhurcolásban és elűzetésben érintett magyarországi németek, a kitelepítettek és a szülőföldjükön maradottak sanyarú sorsára.

– Még mindig hallom anyai nagyanyám hangját, ahogy szidott minket, amikor nem akartunk megenni valamit. Mindig azt mondta: “Tu test tes schon noch ess, wann’st in Russland wärscht!” (Megennéd te ezt, ha Oroszországban lennél). Számomra ez a nagymamám annak példaképe, hogy kiálljunk a származásunkért, hogy ne adjuk fel identitásunkat bármilyen megtorlás ellenére sem. Hányszor hangoztatta, amikor azt mondták, hogy tilos az anyanyelv használata: „Rosszabbat, mint az oroszországi évek, úgysem tudnak velünk tenni. És ezért az unokáim csak azért is német nyelven fognak beszélni.” Az emlékezés elsősorban a történelmi eseményekre való emlékezést jelenti, azonban fontos, hogy az apró, személyes eseményeket is megőrizzük, hiszen ezek jelentik az érzelmi hátteret és a valódi kötődést. A magyarországi németséghez való tartozást a fiatalabb generációknak is tovább kell adni, és ebben a családokon túl különösen a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának és az ezen a területen tevékeny szervezeteknek és intézményeknek jelentős szerepe, hivatása van – zárta gondolatait Englenderné Hock Ibolya.

Az esemény az újonnan felállított Tolna megyei németek elhurcolásának és elűzetésének emlékműve felszentelésével és közös koszorúzással folytatódott, majd a magyarországi németek himnuszát követően Balog Zoltán, református püspök, Felföldi László, pécsi megyéspüspök, Kondor Péter evangélikus püspök és Wigand István bonyhádi plébános közösen megáldották az emlékművet. A bronzapplikációkkal díszített, kőből épült emlékmű gazdag, mély értelmű szimbolikával rendelkezik, központi motívumai a kereszt, mely a vallást jeleníti meg, továbbá egy szélfútta lepel egy oszlopon, mely a kényszerből hátrahagyott otthon jelképe, valamint egy kiszakított fa gyökere, mely az elűzött családok és a hátrahagyottak fájdalmát hivatott megjeleníteni. Alkotója Szatmári Juhos László, Tolna megyében élő, erdélyi származású magyar szobrász.

A koszorúzást követően Valentin István német nyelven alkotó költő előadta “Elégia” című művét, azt követően pedig a Rónai Józsefné Német Nemzetiségi Kórus két ismert magyarországi német népdalt, a „Heute in der Nacht” és a „Teure Heimat” címűt énekelte el.