Az ó-dombóvári vasútállomásról a kitelepített helyi és környékbeli német nemzetiségűeket szállító utolsó vasúti szerelvényt 1948. május 26-án indították el Németországba. A 73 évvel ezelőtt történteket a Dombóvári Német Közösségi Ház falán található emlékműnél idézték fel a Dombóvári Német Nemzetiségi Önkormányzat és a Magyarországi Német Nemzetiségűek Egyesülete Dombóvár tagjai.
Elsőként a helyi Alte Herren Blaskapelle adott térzenét Balaskó János karmester vezetésével, majd Glaub Róbert, a Dombóvári Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke mondott beszédet.
– Magyarország többpárti egyetértéssel, a sajtóban folytatott hecckampánnyal kísérve, nagyrészt saját elhatározásból űzte el közel negyedmillió német nemzetiségű állampolgárát a II. világháború lezárása után 1946 és 1948 között – emelte ki a képviselő-testületi vezető. – A kollektív bűnösség jegyében végrehajtott sváb kitelepítési akciókról sokáig beszélni sem lehetett és még most is hamis mítoszok lengik körül a marhavagonos tömegdeportálásokat.
A hazai német nemzetiségi közösség felét – mintegy 220.000-240.000 embert – telepítettek ki két és fél év alatt akarata-tiltakozása ellenére arra hivatkozva, hogy ők is felelősek Hitler nemzeti szocializmusáért és annak pusztításáért. A vád szerint a háborús években a svábok voltak az említett diktátor előretolt ékei, így olyan „fasiszta maradványról” van szó, akik nem érdemelnek kíméletet.
A magyarországi németeket a vasúti szerelvények ugyan nem a halálba vitték, de az egzisztenciájuktól, méltóságuktól, elképzelt jövőjüktől és sokszor közvetlen családtagjaiktól őket az új hatalom fosztotta meg, méghozzá alapvetően származási alapon. Bár az akkori hazai politikusok taktikai okokból tagadták, hogy ők is kollektív bűnöst keresnének egy etnikai csoportban, de minden egyértelmű volt ebben az ügyben.
„A magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről” címmel 1945. december 29-én kiadott kormányrendelet világossá tette azt, hogy mégiscsak kollektív felelősségre vonásról van szó. A törvény szerint mindenkit áttelepítettek, aki az 1941-es népszámláláson németnek vallotta magát, vagy német volt az anyanyelve, illetve az 1938-ban alapított, nemzetiszocialista orientációjú, államilag elismert nemzetiségi szervezet – a Volksbund -, vagy a német hadsereg tagja volt. Az utóbbival kapcsolatban érdemes tisztázni azt, hogy a magyarországi német nemzetiségű családokból katonai szolgálatra behívottak többsége a II. világháborúban nem a magyar honvédségben, hanem a Waffen-SS-ben szolgált. A közhiedelemmel ellentétben azonban a besorozottak kétharmada nem önként jelentkezett oda, hanem 1944-ben behívták. Erről tehát ugyanúgy nem tehetett a közkatona, mint ahogy a más országokban élő és emiatt hasonló sorsra jutó német gyökerekkel rendelkező többi fiatalember, vagy középkorú férfi sem.
A német nemzetiségűektől leginkább arra hivatkozva akartak megszabadulni, hogy a II. világháborúban ők voltak Hitler „ötödik hadoszlopa”. Az eszement ideológiai- és hadvezér tényleg mocskos módon használta a kelet-európai német kisebbségeket a külpolitikájában. A győztes nagyhatalmak aztán 12-14 millió német származásút űztek el lakóhelyéről a II. világháborút követő években Közép- és Kelet-Európából. A legtöbbet – úgy 7 millió embert – Lengyelországból és a Baltikum térségéből, 3 milliót pedig Csehszlovákiából. Ehhez képest a Magyarországról elkergetett közel negyedmillió sváb még akár kevésnek is tűnhet, ám valójában arról van szó, hogy a hazai német nemzetiségi közösség felét deportálták. Ez az a nemzetközi kontextus, ami nélkül a magyarországi kitelepítések sem érthetőek. Azonban ezekkel együtt sem könnyen, ugyanis egy nagyon összetett történetről van szó, ahol a kül- és belpolitikai tényezők bonyolultan, talán nem is mindig kibogozhatóan fonódnak egymásba, miközben az alapkérdés megmarad: ki és miért döntött úgy, hogy kollektív bűnbakot csinál a svábokból?
Régi legenda, hogy a II. világháborúban győztes nagyhatalmak kényszerítették Magyarországot a kitelepítésre, merthogy az 1945 augusztusában tartott potsdami konferencia rendelkezett erről. Már Rákosiék is ezzel védekeztek, de a valóságban a dokumentumokból az derül ki, hogy a szovjet és a magyar állítással ellentétben az említett német városban nem előírták, csak jóváhagyták a kitelepítéseket.
Azokat legvehemensebben a kommunisták és a Nemzeti Parasztpárt vezetői szorgalmazták.
– Nincs irgalom, nincs kegyelem – mondta „habzó szájjal” Kovács Imre, az utóbbi szervezet egyik prominense. – A legradikálisabb megoldást követeljük: a svábokat egytől egyig ki kell telepíteni az országból.
A „leghangosabb tiltakozók a saját híveiket védő egyházak voltak, de ők sem tehettek semmit a megszületett politikai döntés ellen.
Idős Antall József felügyelte a svábok kitelepítését, ám „csúnya szerepet játszott” abban.
– Nemzetpolitikai szempontból nem kétséges, Magyarországnak érdeke az, hogy minél nagyobb számban hagyják el a németek az országot, mert soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk tőlük – jelentette ki a miniszter.
1946. január 19-én indult el a magyarországi német nemzetiségűekkel megrakott első vonat Budaörsről. A következő öt és fél hónap alatt mintegy százhúszezren voltak kénytelenek elhagyni addigi lakóhelyüket. A kitelepítések aztán még két évig – 1948 közepéig – folytatódtak és összesen 220.000-240.000 embert érintettek. Ezen idő alatt Tolna megye elvesztette sváb lakosainak 50-60%-át, ez több mint 40.000 főt jelentett. A Dombóvár környéki települések közül főleg Hőgyész, Dúzs, Csibrák, Závod, Kisvejke és Kurd szenvedett óriási lakossági veszteségeket, de Mágocsról, Bikalról, Egyházaskozárról, Csikóstőttősről, Kaposszekcsőről, Jágónakról, Döbröközről, Lengyelről, Nagyhajmásról és Mekényesről is jelentős számú német nemzetiségűt vagoníroztak be. Az ó-dombóvári állomásról az utolsó Németországba tartó vasúti szerelvény 1948. május 26-án futott ki.
Kint aztán a Magyarországról érkezettek beszédét a helybeliek egy része kinevette, a számukra ismeretlen szokásokat pedig lenézte. A németek nem örültek annak, hogy idegeneket ültettek a „nyakukra”, úgyhogy eleinte sokan inkább azt szerették volna, ha ki sem engedik a menekülttáborokból az addigi hazájukból elüldözötteket. Velük szemben később az ellenszenv mérséklődött, főként akkor, amikor az említett lágerekből elköltöztették őket a kijelölt lakóhelyükre. A szomszédok, valamint a környéken élők aztán lassan megismerték és elfogadták egymást.
Az élete sorsfordítóját jelentő nehéz időkre visszaemlékezve egy származása miatt deportált asszony így fogalmazott: „Mi svábok, jó magyarok voltunk.”
A 73 évvel ezelőtti események felidézése után Bárány Jánosné, a Magyarországi Német Nemzetiségűek Egyesülete Dombóvár tagja szavalta el Bauer Mária „Teure Heimat” című versét, majd a magyarországi német nemzetiségűek himnuszának hangjaira a tisztelet virágait és gyertyáját helyezték el a Dombóvári Német Közösségi Ház falán található emlékműnél az önkormányzat, valamint a civil szervezet vezetői.