Glaub Róbert

Az ó-dombóvári vasútállomásról a kitelepített helyi és környékbeli német nemzetiségűeket szállító utolsó vasúti szerelvényt 1948. május 26-án indították el Németországba. A 73 évvel ezelőtt történteket a Dombóvári Német Közösségi Ház falán található emlékműnél idézték fel a Dombóvári Német Nemzetiségi Önkormányzat és a Magyarországi Német Nemzetiségűek Egyesülete Dombóvár tagjai.

Elsőként a helyi Alte Herren Blaskapelle adott térzenét Balaskó János karmester vezetésével, majd Glaub Róbert, a Dombóvári Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke mondott beszédet.

– Magyarország többpárti egyetértéssel, a sajtóban folytatott hecckampánnyal kísérve, nagyrészt saját elhatározásból űzte el közel negyedmillió német nemzetiségű állampolgárát a II. világháború lezárása után 1946 és 1948 között – emelte ki a képviselő-testületi vezető. – A kollektív bűnösség jegyében végrehajtott sváb kitelepítési akciókról sokáig beszélni sem lehetett és még most is hamis mítoszok lengik körül a marhavagonos tömegdeportálásokat.

A hazai német nemzetiségi közösség felét – mintegy 220.000-240.000 embert – telepítettek ki két és fél év alatt akarata-tiltakozása ellenére arra hivatkozva, hogy ők is felelősek Hitler nemzeti szocializmusáért és annak pusztításáért. A vád szerint a háborús években a svábok voltak az említett diktátor előretolt ékei, így olyan „fasiszta maradványról” van szó, akik nem érdemelnek kíméletet.

A magyarországi németeket a vasúti szerelvények ugyan nem a halálba vitték, de az egzisztenciájuktól, méltóságuktól, elképzelt jövőjüktől és sokszor közvetlen családtagjaiktól őket az új hatalom fosztotta meg, méghozzá alapvetően származási alapon. Bár az akkori hazai politikusok taktikai okokból tagadták, hogy ők is kollektív bűnöst keresnének egy etnikai csoportban, de minden egyértelmű volt ebben az ügyben.

„A magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről” címmel 1945. december 29-én kiadott  kormányrendelet világossá tette azt, hogy mégiscsak kollektív felelősségre vonásról van szó. A törvény szerint mindenkit áttelepítettek, aki az 1941-es népszámláláson németnek vallotta magát, vagy német volt az anyanyelve, illetve az 1938-ban alapított, nemzetiszocialista orientációjú, államilag elismert nemzetiségi szervezet – a Volksbund -, vagy a német hadsereg tagja volt. Az utóbbival kapcsolatban érdemes tisztázni azt, hogy a magyarországi német nemzetiségű családokból katonai szolgálatra behívottak többsége a II. világháborúban nem a magyar honvédségben, hanem a Waffen-SS-ben szolgált. A közhiedelemmel ellentétben azonban a besorozottak kétharmada nem önként jelentkezett oda, hanem 1944-ben behívták. Erről tehát ugyanúgy nem tehetett a közkatona, mint ahogy a más országokban élő és emiatt hasonló sorsra jutó német gyökerekkel rendelkező többi fiatalember, vagy középkorú férfi sem.

A német nemzetiségűektől leginkább arra hivatkozva akartak megszabadulni, hogy a II. világháborúban ők voltak Hitler „ötödik hadoszlopa”. Az eszement ideológiai- és hadvezér tényleg mocskos módon használta a kelet-európai német kisebbségeket a külpolitikájában. A győztes nagyhatalmak aztán 12-14 millió német származásút űztek el lakóhelyéről a II. világháborút követő években Közép- és Kelet-Európából. A legtöbbet – úgy 7 millió embert – Lengyelországból és a Baltikum térségéből, 3 milliót pedig Csehszlovákiából. Ehhez képest a Magyarországról elkergetett közel negyedmillió sváb még akár kevésnek is tűnhet, ám valójában arról van szó, hogy a hazai német nemzetiségi közösség felét deportálták. Ez az a nemzetközi kontextus, ami nélkül a magyarországi kitelepítések sem érthetőek. Azonban ezekkel együtt sem könnyen, ugyanis egy nagyon összetett történetről van szó, ahol a kül- és belpolitikai tényezők bonyolultan, talán nem is mindig kibogozhatóan fonódnak egymásba, miközben az alapkérdés megmarad: ki és miért döntött úgy, hogy kollektív bűnbakot csinál a svábokból?

Régi legenda, hogy a II. világháborúban győztes nagyhatalmak kényszerítették Magyarországot a kitelepítésre, merthogy az 1945 augusztusában tartott potsdami konferencia rendelkezett erről. Már Rákosiék is ezzel védekeztek, de a valóságban a dokumentumokból az derül ki, hogy a szovjet és a magyar állítással ellentétben az említett német városban nem előírták, csak jóváhagyták a kitelepítéseket.

Azokat legvehemensebben a kommunisták és a Nemzeti Parasztpárt vezetői szorgalmazták.

– Nincs irgalom, nincs kegyelem – mondta „habzó szájjal” Kovács Imre, az utóbbi szervezet egyik prominense. – A legradikálisabb megoldást követeljük: a svábokat egytől egyig ki kell telepíteni az országból.

A „leghangosabb tiltakozók a saját híveiket védő egyházak voltak, de ők sem tehettek semmit a megszületett politikai döntés ellen.

Idős Antall József felügyelte a svábok kitelepítését, ám „csúnya szerepet játszott” abban.

– Nemzetpolitikai szempontból nem kétséges, Magyarországnak érdeke az, hogy minél nagyobb számban hagyják el a németek az országot, mert soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk tőlük – jelentette ki a miniszter.

1946. január 19-én indult el a magyarországi német nemzetiségűekkel megrakott első vonat Budaörsről. A következő öt és fél hónap alatt mintegy százhúszezren voltak kénytelenek elhagyni addigi lakóhelyüket. A kitelepítések aztán még két évig – 1948 közepéig – folytatódtak és összesen 220.000-240.000 embert érintettek. Ezen idő alatt Tolna megye elvesztette sváb lakosainak 50-60%-át, ez több mint 40.000 főt jelentett. A Dombóvár környéki települések közül főleg Hőgyész, Dúzs, Csibrák, Závod, Kisvejke és Kurd szenvedett óriási lakossági veszteségeket, de Mágocsról, Bikalról, Egyházaskozárról, Csikóstőttősről, Kaposszekcsőről, Jágónakról, Döbröközről, Lengyelről, Nagyhajmásról és Mekényesről is jelentős számú német nemzetiségűt vagoníroztak be. Az ó-dombóvári állomásról az utolsó Németországba tartó vasúti szerelvény 1948. május 26-án futott ki.

Kint aztán a Magyarországról érkezettek beszédét a helybeliek egy része kinevette, a számukra ismeretlen szokásokat pedig lenézte. A németek nem örültek annak, hogy idegeneket ültettek a „nyakukra”, úgyhogy eleinte sokan inkább azt szerették volna, ha ki sem engedik a menekülttáborokból az addigi hazájukból elüldözötteket. Velük szemben később az ellenszenv mérséklődött, főként akkor, amikor az említett lágerekből elköltöztették őket a kijelölt lakóhelyükre. A szomszédok, valamint a környéken élők aztán lassan megismerték és elfogadták egymást.

Az élete sorsfordítóját jelentő nehéz időkre visszaemlékezve egy származása miatt deportált asszony így fogalmazott: „Mi svábok, jó magyarok voltunk.”

A 73 évvel ezelőtti események felidézése után Bárány Jánosné, a Magyarországi Német Nemzetiségűek Egyesülete Dombóvár tagja szavalta el Bauer Mária „Teure Heimat” című versét, majd a magyarországi német nemzetiségűek himnuszának hangjaira a tisztelet virágait és gyertyáját helyezték el a Dombóvári Német Közösségi Ház falán található emlékműnél az önkormányzat, valamint a civil szervezet vezetői.

A Dombóvári Német Közösségi Házban 2021. június 23-án a Szekszárdon élő Wilhelm Konrádné mutatta be az általa írt „A Tolna megyei németek tutyiviselete” című szakmai oktatófüzetet. A Tolna Megyei Népművészeti Egyesület gondozásában megjelent hiánypótló kiadványból az érdeklődők megismerhetik a hazai német nemzetiségűek különleges lábbelijét, annak készítési technikáját, valamint a Dél-Dunántúlon használt mintákat.

Az előadó elmondta, hogy debreceni születésű lányként Gyönkről választott magának férjet 1979-ben. Sváb anyósától leste el a tutyi kötésének alapjait, majd elkezdte mélyebben is tanulmányozni a lábbeliket, azok mintáit. A Tolna megyében tutyinak nevezett, Baranya megyében pedig pacskernek hívott lábbelit a XIX. század második felétől gyapjúból szőtt fonalból készítették az ügyes kezű lányok és asszonyok, akik az öt tűvel való kötést követően kaptafára feszítették a különleges cipőt, melyet aztán zsákvászonnal megtalpaltak. Voltak olyanok, akik azt később szurokba is mártották, hogy strapabíróbb legyen a lábbelijük. A gyerekek és a felnőttek abban jártak szinte mindenhova. Esős és hideg időben faklumpával hordták, amit aztán a különböző épületekbe való belépés előtt levetettek, így azok például a misék és az istentiszteletek idején a templomok előtt sorban álltak. A tutyik, illetve a pacskerek mintája minden városban és faluban különböző volt és jelölte azt, hogy a tulajdonosa melyik vallási felekezethez tartozik. A reformátusoknak és az evangélikusoknak általában hasonló mintájú lábbelijeik voltak, a katolikusoknak azonban azoktól eltérőek.

Wilhelm Konrádné értékmentő és -teremtő tevékenységével 2017-ben érdemelte ki a népi iparművész címet. Eddig 28 Tolna megyei településről 170 mintát gyűjtött össze és dolgozta fel azokat egy szakmai oktatófüzetben. Az apróbb virágos motívumok elsősorban a szegényebb rétegnél voltak kedveltek, a dúsabbakat a jómódú családok szerették a leginkább. Például Gyönkön a hétvirágos mintát kedvelték, Szakadáton és Hőgyészen a nagyon díszeseket, Sióagárdon pedig a tutyi oldala és lábfeje mellett az egész sarkát virágokkal látták el. Az emberek korábban felismerték egymás tutyi­jairól, hogy ki, melyik településen lakik. Ahogy azonban változott a világ, a tutyi, illetve a pacsker kötése és hordása egyre inkább háttérbe szorult. Az utóbbi években azonban ismét divatba jött a hazai német nemzetiségűek egykori kedvelt viselete, manapság azt a fiatalok házi- és vendégváró cipőnek egyaránt szívesen használják.

A Magyarországi Német Nemzetiségűek Egyesülete Dombóvár tagjai vettek részt a Német Közösségi Házban 2021. június 25-én tartott Walzer Klubbon, ahol a “batyus jellegű” táncos teadélutánhoz a muzsikát a helyi Alte Herren Blaskapelle szolgáltatta Balaskó János karmester vezetésével.

A 2021. június 26-i Múzeumok Éjszakájához a hagyományokat követve ismét csatlakozott a Dombóvári Német Nemzetiségi Önkormányzat és a Magyarországi Német Nemzetiségűek Egyesülete Dombóvár, melyek tagjai a Bezerédj utca 14. szám alatti Német Közösségi Házban időszakos és állandó kiállításokkal várták az érdeklődőket.

A kilenc állomást felölelő települési rendezvénysorozat egyik helyszínét mintegy százan keresték fel azért, hogy megismerkedjenek az egykori tipikus környékbeli sváb szobát és konyhát, annak bútorait, felszereléseit és használati tárgyait bemutató „Őseink hagyatékai” című gyűjteménnyel. A tárlatvezetést a helyi német nemzetiségi civil szervezet önkéntesei vállalták magukra, akik rengeteg érdekességgel szolgáltak a látogatóknak a kiállított anyaggal kapcsolatban. A Szekszárdon élő Wilhelm Konrádné által készített Tolna megyei tutyik és baranyai pacskerek, valamint a dél-dunántúli sváb viseleteket ábrázoló fényképek is lenyűgözték a múltat és a hagyományokat megismerni igyekvő városlakókat, akik szívesen kóstolták meg a vendéglátók által kínált lilahagymás zsíros kenyeret, a „Bohnenbrei” néven ismertté vált babfőzeléket és finom borokat.

2021. június 30-án elkészült a Dombóvári Német Közösségi Ház déli oldalán egy faszerkezetű, bitumenes zsindellyel fedett árkád.

Az építőanyag-árak jelentős megemelkedése miatt összesen 3.190.950 forintba kerülő beruházáshoz a Miniszterelnökség Egyházi és Nemzetiségi Kapcsolatokért Felelős Államtitkársága által meghirdetett „A nemzetiségi célú beruházási, felújítási és karbantartási tevékenységek 2020. évi költségvetési támogatása” című pályázaton 1.475.000 forint vissza nem térítendő támogatást nyert a Dombóvári Német Nemzetiségi Önkormányzat. Dombóvár Város Önkormányzata 500.000 forint vissza nem térítendő céltámogatást biztosított a kivitelezéshez, amihez a nemzetiségi testület saját forrásából 1.215.950 forinttal járult hozzá.

A tervezést és a kivitelezést helyi szakemberek valósították meg. Az építési tervet Dunai József okleves építészmérnök készítette, az árkád talpszelemenjeinek alapjait Szentgyörgyi Zoltán vállalkozó építette, a faszerkezet elkészítését, felületkezelését, felállítását és összeszerelését Klesch Attila vállalkozó végezte.

Az árkád alatt a különböző rendezvények igényeihez igazodva színpad, néző- és tánctér, padokkal és asztalokkal berendezett vendéglátóhely, vagy pavilonsor alakítható ki. Az új építmény kültéri programjaink – többek között a Megemlékezés a magyarországi németek elhurcolásáról, a Hársfavirág Ünnep, a Pünkösdi Fesztivál, a Szent Márton-napi lámpásolás, az Újborkóstoló, a Mindenki Karácsonya – és késő tavasztól kora őszig klubfoglalkozásaink, összejöveteleink ideális helyszíne lesz. Kiválóan szolgálja a közösségépítést, hiszen ünnepeink nemcsak a német nemzetiséghez tartozóknak adnak élményt, hanem mindazoknak a városlakónak is, akik érdeklődnek a német nemzetiségi nyelv, hagyományok és kultúra iránt. A tartalmas, értékgazdag rendezvények közelebb hozzák egymáshoz a helyi német nemzetiségűeket és a településen élő többi embert, családokat megmozgatva „hidat teremtenek” a különböző generációk között, valamint nagyban hozzá fognak járulni Dombóvár kulturális, művészeti, szabadidős és szórakoztató életének színesítéséhez.

A Magyarországi Német Nemzetiségűek Egyesülete Dombóvár tagjai vettek részt a Német Közösségi Házban 2021. augusztus 27-én tartott Walzer Klubbon, ahol a “batyus jellegű” táncos teadélutánhoz a muzsikát a helyi Alte Herren Blaskapelle szolgáltatta Balaskó János karmester vezetésével.